Weboldalunk használatával jóváhagyja a cookie-k használatát a Cookie-kkal kapcsolatos irányelv értelmében.
Menü

Szent László király dénárjai

Szent László király dénárjai

 

A Magyar Királyság áttérése a pénzgazdálkodásra

I. Lászlót a királyi hatalom megszilárdítása, Horvátország meghódítása, a hazánkba betörő kunok és besenyők visszaverése, írott törvények megalkotása vagy az egyház támogatása miatt egyik legnagyobb uralkodónkként tartja számon a magyar történetírás. Kevésbé ismert azonban, hogy Szent László a középkori pénzgazdálkodás példaértékű modelljét is bevezette a korabeli Magyarországon.

I. László uralkodását (1077–1095) trónviszály előzte meg: apja, I. Béla halála után a királyi hatalmat a pogányságkorabeli szokásjog alapján a család legidősebb férfitagja, bátyjának fia, Salamon ragadta magához. Béla fiai csak évtizedes csatározás után szerezték vissza a trónt: Géza király, öccse, László herceg az ő legfőbb tanácsadója, ifjabb öccsük, Lambert herceg pedig az ország harmadának irányítója lett. Géza halála után László került hatalomra, akinek a bevezetőnkben említett cselekedetei mellett legfontosabb tette a pénzgazdálkodás stabilizálása volt a középkori Magyar Királyságban.

Középkori pénzverés

A középkori pénzverési technikák egy évezreden át kitartottak, és mint annyi másban – mint például a könyvkészítésben –, ebben is csak az újkor hozott változást. A középkori pénzverést a kéziszerszámokkal történő előállítás jellemezte. Szent László Magyarországán alapvetően kétféle pénz volt forgalomban: réz aprópénzek és ezüstdénárok. Ezekhez a pénzverő mesterek rézből vagy ezüstből öntéssel és kalapálással készítettek vékony lemezeket, amelyekből lemezollóval vágták ki a lapkákat.    A verőtövekre általában apró vésőkkel és kalapáccsal ütögetett ponctűkkel került rá a negatív (vagyis mélyedésként megjelenő) érmekép és körirat. Az alsó verőtövet szilárdan rögzítették, ráhelyezték a lapkát, majd annak tetejére illesztették a felső verőtövet, amelyet általában egy segéd tartott fogóval. A pénzverő mester súlyos kalapáccsal ütést mért a felső verőtőre, s ettől a felső és az alsó verőtő egyszerre nyomódott bele a lapka mindkét oldalába, létrehozva azon a domború érmeképeket.

Szent László dénárjai ily módon átlagosan 900-as ezüstből készültek, 0,7-0,9 g súlyban. Ez a XI. században általánosan elterjedt európai súlymértékhez, a Karoling-fonthoz igazodott, amely 408 g-ot tett ki, és ennyi ezüstből 240 db 1,7 g-os dénárt vertek. I. László azonban ezt megfelezvén csak 0,85 g körüli pénzeket veretett, amelyeket egyes történészek ezért obulusnak neveznek, ő azonban írott törvényeiben denarként hivatkozik az ezüstpénzeire.

A jó pénz titka…

A középkori uralkodók egyik bevételi forrása a kamara haszna volt: amikor a király új pénzt veretett, a régit bevonta, és a kötelező beváltást illeték megfizetéséhez kötötte. A kamara haszna a kincstár bevételének a negyedét is kitehette – vagy még többet, ha egy szándékos pénzrontással (a súly vagy tisztaság csökkentésével) is egybekötötték. Szent László azonban e „tisztességtelen” eszközhöz csak egyszer nyúlt – élt azonban a pénzcserék adta lehetőséggel. 18 éves uralkodása alatt legalább 9 féle dénárt veretett, így átlagosan kétévente lecserélte a közkézen forgó ezüstpénzeket. Helyettük azonban az előzővel azonos finomságú ezüstből, megegyező súlyú dénárokat veretett. Az értékét tartó pénz így egyre népszerűbb lett, s lassan kiszorította a középkor első felére jellemző cserekereskedelmet. Mi sem példázza ezt jobban, mint hogy I. László törvényeiben büntetési tételekként már nem tinókat vagy ökröket, hanem pénzt említenek. A király az érmeképeket azonban rendre megváltoztatta: a pénzein láthatunk kereszteket, királyi arcképet koronával, és olyan érmeképeket, amelyek jelentésén még napjainkban is vitáznak a tudósok: a csillagszerű alakzatok egyesek szerint a Napot, mások szerint éppen egy teljes napfogyatkozást ábrázolnak, amely 1086-ban volt észlelhető I. László Magyar Királyságában…

Tartalomhoz tartozó címkék: Fókuszban Numizmatika